Eljöttem a Paniniba mert kikészültem, meg mert szeretem. Az egy dolog, hogy egy ilyen borzalmasan depressziós januári napon is annyira szuper kedves a pincérlány, hogy azon gondolkodom, megkérdezem, mégis mit szed. 

A legfőbb vonzereje számomra Panininek mégsem a pincérnő, hanem az, hogy itt nem égő egyedül ülni és ez nekem ma különösen szimpatikus. Itt ül velem szemben négy ember és mind a négy egyedül van. Kettő a laptopját, egy a telefonját nézi, egy fiatal lány meg feltehetőleg tanul. Annak, hogy mindenki egyedül van, az a kellemes mellékhatása, hogy nem beszélnek. Így nyugodtan lehet olvasni, írni, dolgozni, avagy pihenni. Ez az a négy dolog, amit a Paniniben csinálni szoktam. Persze ez az áldott állapot nem marad így itt sem örökké, de legalább gyakrabban előfordul, mint másol. Végtére is ez annyira nyugat-európai, egyedül ülni egy kellemes helyen, nem-e?

Persze mondhatná a kedves olvasó, hogy miért nem ültem be egy üres helyre, ott biztosan egyedül lennék. De valamiért jobban szeretek úgy lenni magamban, hogy közben nem kong az ürességtől a kávézó. Mert ha igen, akkor nem pihenő embernek, hanem magányos vesztesnek érzem magam.

A Pannini sose üres. Valaminek van hangulata, valaminek sehogy sem lesz, bármennyire erőlködnek a tulajdonosok, (például a Cirkó mozi melletti új hely, az Archibald híján van bármiféle hangulatnak.) Itt van velem szemben ez az üres, fehér fal a szocreál akasztóval, mégis szép. Mondjuk az asztalok meg a székek rendben vannak, az mindig segít.

Valószínűleg ahogy egy lakásnak, úgy egy vendéglátó ipari egységnek is a legfontosabb része az ablak. A Panininak nagy ablakai vannak, amik egy csendes, a hóesésben egyenes békés, Duna-parti utcára néznek. Nem mellékesen az étel is finom. Bagettet kértem és ma már nem kell ennem többször.

Ám sajnos mennem kell, mert belépett egy korai Wes Anderson filmből kilépett fiú és én nem tudok tovább írni, mivel Owen nincs egyedül, így beszélni fog, nekem meg ilyenkor figyelnem kell.