Ritkán fordul elő velem, hogy meglátok egy könyvet és azonnal megveszem. Az meg még ritkábban, hogy pár nap alatt el is olvasom. Most ez történt, konkrétan azt éreztem, hogy Fiáth Titanilla nekem írta ezt a könyvet.

(Ahogy ezt a jól eltalált művészeti alkotásoknál érezni szokta a befogadó.) Részeket olvastam fel belőle a környezetemnek és állandóan idézgettem. Még arra is gondoltam, hogy végignézem az Ezel című sorozatot. (Mondjuk ennyi időm szerencsére azért nincsen. Meg persze az is lehet, hogy nekem nem tetszene annyira, mint egy fogvatartottnak.)

A saját életemre vonatkozóan is nagy okosságokat jegyeztem fel magamnak, például, hogy hogyan fogok megbirkózni a második gyerekkel. Mert egy kismama is ugyanúgy a szabadsága elvesztésétől szenved, mint a fogvatartottak.

„Medicott kutatási eredményei (1999) szerint a pszichiátriai problémáktól mentes fogvatartottak jellemzői a következők: saját időbeosztás kialakítása a lehetőségekhez mérten, autonómia gyakorlása az idő felett, azaz lényegében a szabadság átélése az idő kontrollálásának visszaszerzésén keresztül.” FT.Börtönkönyv p.48.

Ennek ellentéte tökéletesen igaz azokra a pszichológiai problémáktól nem mentes kismamákra, akik teljesen rátapadnak szegény gyerekre és nem hagynak maguknak saját időbeosztást, és persze ugyanúgy megreccsennek, mint a börtönben a rosszul megküzdők. Így FT. segítségével elhatároztam, hogy most a második gyereknél még jobb „megküzdő” leszek, azaz rendelkezni fogok a saját időm felett, amennyire tudok, fejlesztem a képességemet arra, „hogy bizonyos keretek között” kontrolláljam a saját időbeosztásomat.

Hát nem gyönyörű, hogy minden összefügg?

Fiáth Titanilla Börtönykönyve olyan lelki folyamatokat indított el bennem, amikről mindenképpen beszélni szeretnék. Nem csak informatív és hiánypótló, de átformálta a gondolkodásmódomat, amire szó mi szó, ráfért egy kis változás.

Enyhe klausztrofóbiámmal a világ legszörnyűbb állapotának a bebörtönzést gondoltam. Mert ugye a hírek, melyek hozzánk eljutnak a benti világról a legdurvább háborús történetekkel vetekednek. A házunkban lakó börtönpszichológusnak olyanokat mondtam, hogy én már attól rosszul lennék, ha egy börtönviselt ember elmenne mellettem az utcán, nemhogy még beszélgessek vele. (Nem azért tűnt ennyire félelmetesnek, mert bűnöző, hanem mert egy börtönben élt, és ebbe nem halt bele.)  Nyilvánvalóan rám fért egy kis felvilágosítás. De most, hogy elolvastam Fiáth Titanilla igen jól megírt könyvét megint kisütött a nap. Úgy érzem az élet mégsem olyan félelmetes, mint aminek néha látszik. Kiderült ugyanis, hogy a börtön is csak ugyanolyan, mint maga az élet. Vagyis még olyanabb, egy élet-laboratórium.

Például a menők ismerése a kinti világban is ugyanolyan fontos, mint bent. Az alábbi beszámoló egy fogvatartottól szinte semmiben sem különbözik a régi balatoni társaságban elhangozott ki-kit ismer beszélgetésektől. „A többiek előtt ezzel jó pontokat szerzett, hiszen ő biztos csak jógyerek lehet, ha ennyit tud. Pláne, ha ismertebb rab a céltárgy, mert jógyereket csak jógyerek ismerhet annyira, hogy tudja, kit ütött le, pontosan mikor, miért, kit szúrt meg, és utána hogyan vette el még a cipőjét is.” FT. p. 168. Persze a „leütött”, „megszúrt” és főként az „elvette a cipőjét” igéket nem használtuk azért olyan gyakran.

Előzőleg azt gondoltam a nemi erőszak a börtönben mindennapos. Őszintén meglepett, hogy ez nincs így. Másik téveszmém az volt, hogy aki a kinti világban „menő” vagy „jógyerek” mondjuk, hogy átmenjünk egy kicsit bulvárba, Stohl Buci, az a börtönben pont a rossz végére kerül a rangsornak. De úgy tűnik, a menők szerencséjére, hogy a börtönben sem fordul a világ rendje a visszájára. Ugyanazok azt attribútumok kellenek az érvényesüléshez odabent is mint kint  – külső, biztos családi háttér, okosság, lelki stabilitás, humor, jó emberismeret és helyzetfelismerés.

Fiath Titanilla segítségével kiderült számomra, hogy a börtön nem egy fordított világ, hanem a világ maga.