“A Don Quijote mauzóleum az egyik legsikeresebb darabunk. November 7-én, 8-án és 9-én eltemetjük a darabot: utoljára láthatjátok La Mancha lovagjának élő installációkból épült sírhelyét.”

Képek és asszociációk villannak fel a szemünk előtt, és nem tudjuk hirtelen eldönteni, hogy a hősiesen vállalt bolondságunk szomorú vagy vidám. Merjünk bolondnak lenni egy komoly világban! Vegyünk komolyan ezt a bolond világot! Szexuális révületet vagy sima őrület, melyiket választjuk? A sikerbe vagy siker hiányába szeretnénk belehalni? Ezekre a kérdésekre is kereshetjük a választ az Artus előadásában.

Egymáshoz különösképpen nem kapcsolódó jelenetek váltják egymást. Pocakos ferences szerzetes fanatikus beszédet tart és mondandóját nyomatékosítva a homlokával diót tör szét a padlón. „Ha a bolondság már társadalmi mérteket ölt, megszűnik bolondságnak lenni” – mondja, és ezzel az állítással egyet kell értenünk.

Mikor megérkezünk a gyárépület szerencsére jól befűtött termébe, ember szobrokat látunk, akiket egészen közelről nézhetünk meg, mert a színpadon kívül, a nézőtéren helyezkednek el. A teljesen mozdulatlan szobrok először zavarba ejthetik a nézőt, és ahogy egy beavatott középiskolás szájából az előadás végén elhangzott, ritkán adatik meg az embernek, hogy ennyire pofátlanul belebámuljon valakinek az arcába. Körbenézünk és mindenki mosolyog, ettől azonnal létrejön az előadáshoz elengedhetetlen közösségi élmény, és amikor a gitáros szobor érzelmes rock balladába kezd, már egy jobbfajta házibuliban érezzük magunkat. Kell is ez a hangulat ahhoz, hogy ne rémüljünk meg, mikor a szerzetes kiabálni kezd a hozzá közel állókkal, és harcra szólítja fel őket.

A rockénekes bársonyos hangja szerencsére oldja a feszültséget és felszólítja a nézőket, hogy a gramofont szorongató hölgyet kurblizzuk fel, hogy játszani tudjon. Eközben a versenybiciklis egy vetítőt hajt és akadozó fekete-fehér klasszikus filmben gyönyörködhetünk. A negyedik szobrot megformáló űrhajós lány később teniszezni kezd a pap segítségével, és arra gondolunk, hogy vajon nekünk ki tartja a csillagokat. Egy idő után minden szobor megszabadul a gúnyájától és ösztönös ősemberré változik.

Mély férfiüvöltéseket, és fülsértő női sikításokat hallhatunk; a tánc és a hirtelen felhangzó emberi hang kétszeres erővel hat. A két férfi és két nőt nézve különböző típusokat vélhetünk felfedezni; az egyik táncosnő szexuális révülete meglehetősen hasonlít a másik táncosnő páni félelmére. Az ösztönlények hamarosan bohóccá változnak és körbe-körbe járnak, magukat szedett-vedett hangszerekkel kísérve; a végig remek űrhajós táncosnő (Gold Bea) ebben a szerepében különösen elragadó.

A jelenlévő fiatalok és az egy szem gyerek legnagyobb örömére az előadás egy igen látványos kelj fel Jancsi bábuval ér véget: a 140 kiló ólmot tartalmazó gömbbe elhelyezkedő táncos a színpad körül álló emberekkel kezet fogva dülöngél. A kisgyerek az egész előadás alatt hangosan nevetett és csillogó szemmel figyelte a performance-t, úgy látszik az asszociációkhoz és a lényeges dolgok megértéséhez nem lehet elég fiatalnak vagy öregnek lenni.

Az előadást követő beavató beszélgetésben, amit a társulat vezetője Goda Gábor tartott középiskolás fiataloknak, elhangzott, hogy egyedül a népi bölcsességeket vették át az eredeti műből, azokat a népi bölcsességeket, amiket első hallásra magyar közmondásnak tűntek, de hát az emberiség össz-lelke hasonló dolgokat szokott mondani bárhol a világon. Ezeket az okosságokat az előadás során Sancho mondja, a teremőr, és ízes tájszólása és a fa hangja jelentősen emeli a hatást.

Az előadás tagolását segíti, hogy a „falra vetített “mű-nézők”, mint Dulcineák lelkesen követik az eseményeket”. Akaratlanul mi is tapsolni kezdünk a vetítővászonnal együtt, ahol a halott névre hallgató szereplő a mesterséges közönség soraiban keresi az igazit egy szívet szorongatva. A kalapos nő állandóan elillan, majd hirtelen mindenhol csak ő van. Sokszor bármennyire elszántan keressük az igazit, sehol sem találjuk, majd azon vesszük észre magunkat, hogy mindenhol csak őt látjuk. Lehet, hogy pont itt az Artus gyárépületében lelünk rá a varázsra ahol a foszforeszkáló fénnyel megvilágított körbe-körberepkedő pillangók teremtenek álomszerű hangulatot a házibulinkban.