Évek óta megünneplem a január 15-ét. Mint ahogy elsiratom a július 15-t is. Most mondjuk különösen szép ez a január 15, de ettől még nem szabad, hogy meglágyuljon a szívünk mert ez a dátum, bármily szép nap van is ma, azt mutatja, hogy túl vagyunk a felén ennek a fostalicska télnek. 

Idén a hideg évszak felét egy a Halas Karcsiról szóló cikkel küldöm melegebb éghajlatra. De mielőtt nagyon bemelegednénk, el kell mondanom, hogy gyűlölöm a halat, még a szagától is undorodom. Így érthető módon nem törtem magam, hogy Halas Karcsihoz állandóan visszatérjünk. Arról nem is beszélve, hogy a sárga, műanyag, hullámos tető, és a kényelmetlen székek a szűk kerthelyiségben nem javítják az ember leromlott hangulatát amit maga Halas Karcsi kedves kiszolgálása eredményezett.

De mindez idén nyáron Zamárdiban senkit nem érdekelt, mert az apám és az apósom is csak Halas Karcsinál volt hajlandó enni. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy fater a hetvenes években járt utoljára vissza étterembe. Ez a Makk Hetes volt, mondjuk akkoriban, kis túlzással, ez az egy vendéglő létezett. De Halas Karcsi, azaz a Mókus Büfé örökre belopta magát a szívébe.

Fontosnak tartom ugyanakkor megjegyezni, hogy ha akár már másodszorra visszatérünk, Karcsi azonnal jófejjé változik és törzsvendégként kezeli az éhes nyaralót. Persze az idősebb generációt a mogorvasága sem zavarta. Nekik az a normális ha mufurc a kiszolgálás, mint Prágában Hrabal kocsmájában.

Állítólag tökéletes a hal és az argentin hekken kívül olyan ficánka is akad, ami boldog legénykorában még a Balatonban úszkált. Halas Karcsi 100 késvágással gyilkolja a szálkákat és ami a papának és apósnak a legfontosabb csapolt és jéghideg a sör (Kozel). És hogy ők boldogok legyenek én is jóízűen faltam a rántott sajtot hagymakarikákkal mondván, hogy szénhidrátmentes napot tartok.