Végre egy hely ahol megint a szép emlékű Rácz Kertben érezhetem magam.

Mindennap ott ültem azokban az években, de természetesen nem tartottam ráczkertesnek magam. Ennyire nem vagyok alter és alkesz – gondoltam magamban. Meg aztán akkoriban a boogie is rendesen benne volt a lábamban, így minden este alig vártam, hogy induljunk már át a Romkertbe. Sokszor ez az egész éjszaka folyamán nem következett be, mert pont annyira alter és alkesz voltam amennyire nem szeretem volna lenni.

A Rácz zárt volt, falakkal védett, nehezen észrevehető, bennfentes de nyitott szellemű, titkos de nagyon ismert. Mesevilág, ami akkor evidensnek és örökkévalónak tűnt.

Pont ilyen hangulata van a Margitutcakilencnek is. Csak sajnos nincsenek olyan sokan. Ennek most sem örülök, félek ez is bezár, raczkertes koromban meg aztán igazán nem tetszett volna.

Szóval, indulás, mert a hely maga a tökély és a nap sem süt örökké.

Komolyabb részletek itt és itt.

Kétéves gyerekkel azonban kerülje el a helyet mert két percenként stagejumpol valahonnan.