Én is ellátogattam a híres neves Teázóba az Erdő mélyén. Meg kell néznem a Teázót az Erdő mélyén, gondoltam magamban, mivel még barátnőim is könnyes szemmel áradoztak, és rájuk ez igazán nem jellemző. Nem túl meglepő módon a haverjaim mellett az újságírók is lelkesednek a helyért. Az az érzésem, hogy ha valami szép helyen van, és nem kifejezetten rossz akkor már rögtön el kell ájulni tőle, na hát én nem tettem.

Meg kellett néznem, mert Sajkódon töltöttem gyerekkorom számos nyarát: itt szívtam magamban május elején a csernobili levegőt, és itt hazudta azt a bátyám, hogy nem vágja le a libikóka alját a földre, amikor én épp nem kapaszkodom, így innen mentem állvarratásra a gyereksebészetre. Később innen bicikliztem át Földvárra bulizni és ide érkeztem meg első hajnali komppal.

Így hát tele várakozással én is elmentem, és ahogy az ilyenkor lenni szokott elég nagyot csalódtam. Ott kezdődik az egész, hogy csak hétvégén van nyitva, akkor is csak pár órára. WTF? Isteni üzletpolitika, tényleg.

Emellett a valamikor a Balatonra panorámás, ma már fákra néző gyönyörű teraszon műanyag kerti bútor van. Jaaaaj, de nem szeretem ezt! Ennél csak az viccesebb, amikor árulják a több száz milliós házakat és a fotókon ott figyelnek ezek az ízléses kerti bútorok.

foto:kirandulababa.hu

Íme a kevéssé szép és kényelmes ülőalkalmatosság. Pont ilyenben nem szeretnék ücsörögni. Hanem sokkal inkább amilyen gyorsan csak lehet felállni. A benti székek sem sokkal szebbek. Nem zavarna ennyire, ha a hely nem az exkluzivitásával próbálna meg operálni, amibe ezek a megoldások szerintem nem férnek bele. Ahogy az sem, hogy egy darab süteményük volt a zárás előtt egy órával, és ugye összvissz pár órát vannak nyitva.

foto: balatonleader.hu

A természetes és az épített környezet gyönyörű, de ennek semmi köze a tulajdonosok jó ízléséhez, inkább azt bizonyítja, hogy a legutolsó nagy háború előtt még tudtak házakat tervezni az erre illetékesek.

Na de mindegy, ne sznobkodjuk, főleg mivel ez a sznob hely csak azért tetszett nekem, mert hozta azt a hangulatot, amit még nagyon régen lehetett érezni a vitorlás kikötőkben. Manapság már nem járok ilyen helyekre így igazán szívet melengető volt a környezet. Kellemes rendetlenség, szerszámok, javításra váró hajótestek, órási fák, sokat látott bungalók, és az alkoholtól és cigarettától rekedt bácsik hangja, ahogy egymást becézik: „Sanyikám, nem iszunk meg egy kávét?” (a teázóban…)