Csak akkor nem megyünk, ha esik, meg ha süt. Mert ha jó az idő, akkor mindenki ott van, sajnos. Ha meg esik, akkor meg mi sem.

Pedig, úristen, de gyönyörű! Van egy (nem egy) lerobbant, lakatlan ház: óriási, oszlopos, fedett erkély egy nagy és elvadult kertben. Meghalt szőlővel és élő borostyánnal, ami alatt szépen rohad szét a 19. századi, sárga villa a bámészkodó előtt.

Romantikus ez az omladozó villa, de egy lokálpatrióta ettől még nem megy Szentendrére. Bármennyire ellenállhatatlanok a zegzugos lépcsők, Dunára néző padlásablakok és a több száz éves házak közé szorult kertek végén a szürke kőfalak, a magyar nyár nélkülözhetetlen kellékével a lángos sütőkből áradó, vásári, égett olajszaggal megbolondítva. Persze mindez csak látszólag ellenállhatatlan, mert azért ugye ellenállunk, ha másért nem, hát azért mert több száz turista és honfitársunk meg nem áll ellent. Így munkaszüneti napon és turista szezonban messziről elkerüljük ezt a gyöngyszemet. Szentendre egyszerűen túl szép, és túl közel van, így túlságosan kézenfekvő.

A mediterrán hangulatú Szentendre egy szerb falu, (meg magyar, dalmát, a szlovák, német és görög) de ma már leginkább betelepülők lakják, így végül is csak egy díszlet, de annak kiváló. A szép díszlet és Budapest közelsége ideális a művészek számára, ezért belőlük is több százan élnek a városban. Régi közhely, ami mint a közhelyek általában, igaz: nincs szép város, folyó és hegy nélkül. Szentendre egyiket sem nélkülözi.

De hogy mindezt honnan tudom, ha soha nem megyek, az már egy másik kérdés. Hétköznap vagy télen azért kimerészkedem, évente többször is. Meg persze azért nyáron is, a mit sem sejtő gyerekkel, csak hogy tudja, hol nem ajánlatos kacsázni a macskaköveken egy babakocsival.

Épp befejeztem ezt a posztot mikor hívott anyám, és a következőt mondta egy áprilisi szombaton: „Milyen hely Budatétény? Úgy elmennék valahova, de nyilván Szentendrére nem megyek.”